Szeretet nélkül

Kicsi vagyok. Nincsen semmim, de nem vagyok senki. Egy fuvallat vagyok a levegőben, egy áramlat a tengerben, egy arc a tömegben, egy gondolat a fejben, egy érzés a szívben. A cserépben lévő föld vagyok, amiből virág nőhet ki. Egy ruha vagyok, aki valakit öltöztet. Egy könyv vagyok, amit még senki sem nyitott ki. Így érzem magam kicsinek, de minden kicsiségem ellenére szükségesnek. A méretem csak a felszín, mely nem árulja el, hogy ki is vagyok én. A belsőm sosem lesz látható rám nézésre. Csak egy megfoghatatlan energia vagyok, amíg nem öntöm formába magamat. Az összes fejemben lévő kimondatlan szó, sehol máshol nem létezik csak az én világomban. Nem akarok úgy tenni, mintha tehetetlen lennék. Nincs semmi többre szükségem, csak arra, hogy elkezdjem végre. Hogy mit? Azt az életet, amit szeretek. Végre szeretni akarok mindent és mindenkit. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, ha szerethetek, én jól vagyok. Ha szerethetek, én vagyok a hullám a tengerben, ami nélkül nem mozog a víz. Ha szerethetek, én vagyok a levél a fán, ami nélkül nem kap levegőt a növény. Ha szerethetek, én vagyok a zipzár a dzsekin, ami megvéd a nagy hidegben is. Ha szerethetek, én leszek a kréta, amivel a táblára íni lehet, mert különben az is, csak egy üres fal. A kréta is porból tevődik össze, és én is csak por vagyok. Por, porszemekből összeállva. Mik az én porszemeim? Minden, amit a világból megszeretek, és magamba építek. Ami hat rám, amiről gondolkodok, és amit érzek. Ezek csak porszemek, de együtt krétává tesznek engem. Mit ér a kréta a fiókban? Mit ér a kréta, ha csak papírod van? Mit ér a kréta, ha csak fehér falad van? A krétához tábla kell, hogy látszódjon és nyoma megmaradjon. Nekem emberekre van szükségem, akikben nyomot hagyhatok. Különben csak por vagyok, rajtuk viszont egy szó, egy mondat, egy üzenet. Honnan jön az üzenet? Attól, aki a krétát fogja és ír vele. Isten kezében szeretnék lenni, hogy Ő húzza a vonalat velem. Ő dolgozik, én csak adom magamat. Amikor a krétáid minden egyes porszeme a táblára lesz helyezve, írásban, vagy festve, akkor a kréta eltűnik. Nem elpusztul, hanem átalakul. Néha haszontalannak érzem magam, hiszen olyan sok kréta van rajtam kívül. Igaz, a mondanivaló is sok, tehát szükséges vagyok. Ha szerethetek, van hasznom. Ha szerethetek, evező vagyok a hajóhoz. Ha szerethetek, szék vagyok az asztalhoz. Ha szerethetek, megoldás vagyok a feladathoz. Ha szerethetek, erő vagyok a munkához. Ha szerethetek, Holdja vagyok a Földnek, amit a Nap világít meg éjjel. Ha szerethetek, gyufa vagyok a gyertyához. Ha szerethetek, elem vagyok az órában. Ha szerethetek, gyémánt vagyok a gyűrűn. Ha szerethetek, fej vagyok a nyakon. Ha szerethetek, étel vagyok a tányéron. Ha szerethetek, vonó vagyok a hegedűhöz. Ha szerethetek, húr vagyok a hárfán. Ha szerethetek, hang vagyok a mikrofonban. Ha szerethetek, dal vagyok a rádióban, öv a nadrágon, vér az érben. Ha szerethetek, van körzőm a körhöz, és pontos tud lenni, amit alkotok. Mi van, ha nem szeretek? Mi lenne velem? Rendetlenség, egységtelenség. Ha nem szeretek, az olyan, mintha nem égne el a fa a tűzben, a víz nem fagyna be télen. Ha nem szeretek, az olyan, mintha a tüdő ellenállna a beáramló levegőnek, vagy a gyökér nem táplálná a fát. Ha nem szeretek, az olyan, mintha a mag nem nőne ki a földből. Ha nem szeretek, az olyan, mintha sosem tegezhetnék senkit, mert senkihez sem kerülök közel. Ha nem szeretnék, az olyan mintha nem tudnék köszönni, vagy kérdezni. Mintha a folyó visszafelé folyna. Mintha minden az önnön feladatából kifordulna. Ilyen lenne a világ szeretet nélkül. Ha a világ nem végezné a dolgát, a föld a forgását, amire teremtve lett, feleslegessé válna. Szeretet nélkül feleslegesek leszünk. Szeretettel szükségesek. 

A tavaszról 

Minden évszakban van valami különleges, egyedi. Mindegyik másképpen hat az életünkre. Sokan sajnos, csak a negatív dolgokat veszik észre a változásban, pedig a pozitív oldal is ott van, csak meg kell látnunk az egészben az alkotórészeket.

Az évszakok a megújulással járnak együtt. Különösen a tavasz, ami a fehér téli napok után kiszínezi életünket. A tavaszt várni kell, a tavaszra készülni kell ahhoz, hogy majd be tudjuk fogadni. A tavasz a megkönnyebbülés. Bár a fák télen már levetették lombjukat, mégis amikor tavasszal rügyet fakasztanak, akkor szabadulnak fel igazán a csend és bezártság állapotából. Végre készen állnak, hogy megszólaljanak. Ahogyan a madarak visszatérnek közénk és a virágok is megmutatják arcukat, nekünk, embereknek is lépést kellene tartanunk bolygónkkal. Hiszen mi is ugyanúgy körforgásban vagyunk akár a Földünk. Fizikálisan és mentálisan egyaránt - ha észrevesszük, ha nem - változunk a környezetünkkel. A természet részei vagyunk, bármennyire is kiszakadtunk belőle. Hasznunkra válhat, ha tudatosan állunk a kapuba, amelyen át saját kertünkbe léphetünk be. Nem feltétlenül kell teljes átalakulásra gondolni, a stílusunkat sem szükséges lecserélni, csak fejleszteni kell.

Ahhoz, hogy a tavasz személyesen is elérkezzen hozzánk, mernünk kell kilépni a szabadba. Érezhetjük, hogy a Nap fénye, melege erőteljesebbé válik, de még nem túlzottan. A D vitamin raktárunkat feltölthetjük és az aktív kikapcsolódás segít, hogy téli kuckónkból ki tudjunk szakadni. Vegyük észre, hogy az élet, újra éled. Semmilyen tél nem erősebb a tavasznál. Hiába jön a hó, a fagy, a jég, a tavasz szellője mindezt el tudja fújni. Saját életünkbe is beférkőzött talán a sötétség, betegség, üresség érzése, de egy erős lehelettel ki tudjuk seperni. A tavaszi nagytakarítás belül kezdődik, de persze úgy könnyebb elindítani, ha otthonunkban is minden a helyén áll. A tavasz felkészülés a nyárra. A virág a jele a gyümölcsnek. De csak akkor találunk magot, ha nem tépjük le idő előtt a bimbót. Adjunk magunknak is időt. Ne csalódjunk, ha gyakran esik ilyenkor, csak a víz tudja elmosni a piszkot. A csapadék egy új utat moshat ki nekünk, melyen rátalálhatunk sikerünkre. Bízzunk a változásban, ha jól indul, ha nem. Amennyiben gondolkodásmódunkat is kivirágoztatjuk, nem fog rosszul végződni a próbálkozásunk. Ha esetleg a helyzet az ellenkezőjét mutatja is, az csak egy állapot, de nem az eredmény. Mint ahogy a sziromnak le kell hullani, de ettől még nem hal meg a növény csak átalakul valami jobbá, erősebbé, tartósabbá. El kell engedni mulandóságát, hogy örök magot érleljen. Mindenekelőtt viszont meg kell születnie, mint amikor a bimbó kifakad tavasszal. Tanuljunk a fáktól! Hadd fakasszon minket is ki a megújulás szellője, a tavasz! A tavasz egy lehetőség, hogy jobban folytassuk életünket. 

Az iskoláról... 

Már egy ideje figyelem a környezetemet. Vagyis nemcsak úgy vagyok, hanem próbálom fel is fogni azt, hogy vagyok, azt, aki vagyok és azt a helyet ahol vagyok. Igazából erre rá lettem kényszerülve, nem tudatosan döntöttem így. Nem volt más lehetőségem. Vagy meghalok az unalomban, vagy kitalálom, hogy hogyan tudom felhasználni az adott helyzetet. Minden válhat feleslegessé, ha engedem és hagyom elveszni. De nem gondolom, hogy véletlen az, ami van. Valahol valamit ad, vagy valamit valahonnan elvesz. A lényeg azonban az, hogy alakít. Nem akarok olyanná válni, ami számomra nem szimpatikus. Tehát van néhány terület ahol meg kellett gátolnom, hogy az élet kezébe vegyen, máskor viszont hagynom kell, hogy megfessen. Ha az iskolára gondolok, akkor rengeteg minden eszembe jut. Szavak, amiket mondanak, események, amiket megéltem. Egy hely, ahol fiatalságom nagy részét töltöm. Nem szeretném felnőve azt mondani, hogy odaadtam a fiatalságomat és nem kaptam cserébe semmit..., vagy ,hogy elvesztegettem a legszebb éveimet... Csináltam valamit, amit nem is igazán értettem, nem is igazán akartam, de nem is igazán én tettem, hanem az a valaki, akit elvártak, hogy legyek. Rájöttem, hogy az iskola csak a napom felét veszi el tőlem. A délelőttöt, amikor lehet, hogy nem is csinálnék igazából semmit. Ekkor haragom kicsit csitult, és nem láttam már annyira borúsnak a képet. Csak meg kell tanulnom a megmaradt időmet úgy kihasználnom, hogy az valóban rólam szóljon. Majd megint arra jutottam, hogy ez nem elég és a délelőttöt is akarom, s ki kellett derítenem, hogy mi az, amit ad. Ebben a legnehezebb az, hogy minden nap újra kell kezdenem. Mert bár a hetek felépítése azonos még sincs két egyforma óra. Mindig más történik csak ugyanazok között a keretek, falak között. Ha engedem, hogy gondolataim kinyíljanak, és szabad teret adok nekik, vagyis elkezdek alkotni, akkor hasznossá válnak a délelőttjeim is. Ha másképp nem is, de legalább inspirációt kapok. Semmi értelme az életem történéseinek, ha nem látok mögéjük. De nemcsak mögéjük kell látnom, hanem utána táplálkoznom is kell belőlük. Ez elég nehéz akkor, amikor azt látom, hogy szomorú emberek vesznek körül. Nem is a bánat az, amit látok rajtuk, s az nem is lenne annyira rossz, mert azt jelentené, hogy van érző szívük. Sokszor inkább azt látom az iskolában a fiatalokon, hogy olyan üresek. Mintha csak szobrok, vagy robotok lennének. Hallok nevetéseket, viccelődéseket, de ezek is üresek, nincs bennük igazi érték, tartalom. Nem akarok kritizálni senkit, nem tehetnek róla, s valahol olyan gyönyörű mindenki, csak sokan elnyomják magukban. Az iskolának, annak a helynek kellene lennie, ahol kinyílik előttünk egy világ, ahol megtanuljuk, hogy a képességeinket hogyan tudjuk fejleszteni és hasznosítani. Motivációt kellene adnia, nem pedig kétségeket. Inspirációt kellene gyűjtenünk, nem pedig pontokat. Amikor beszélgetünk, arra kellene figyelnünk, hogy megértsük és átérezzük azt, amit a másik mond, nemcsak úgy tenni mintha érdekelne, és adni egy konkrétum nélküli üres választ. Mi van, ha nem tudjuk a választ? Sokszor arra sem tudjuk a választ, hogy kik vagyunk mi. Az idő falat állít, hogy a saját gondolatainkkal is tudjunk találkozni. Néha úgy érzi az ember, mintha minden csak egy rohanás lenne. Belekapunk valamibe, de csak egy pillanatra és nem ad igazából semmit. Nem azért mert értéktelen, hanem mert túl nagy falat és sokáig tartana megrágni, különben nem fogjuk jól megemészteni, de nincs idő... Mi értelme enni, ha nem figyelünk oda az ízekre? De hogyan figyelhetnénk rá oda, amikor rengeteg féle ételt raknak ki elénk és mindet el kell fogyasztanunk? Talán, ha egyet- vagy kettőt választanánk, és beérnénk a kevesebbel, sokkal boldogabbak lennénk, mert az étel nemcsak energiát, de élményt is adott.

Egy másik megközelítés szerint: mindenki föld, táptalaj, a tananyag pedig a mag, amit elvetnek belénk. Mindenféle /össze-vissza /magokat szórnak belénk, és a vetők várják, hogy másnapra gyönyörű kert legyünk. De a paradicsom sem együtt nő a muskátlival és kukoricát sem vetnek a búzamezőre. Mindennek megvan a saját helye. Ugyan nem kizárt, hogy néhány növény megférjen egymás mellett, de van, hogy elnyomják egymást. És ott vannak még a gazok is, amit a világban való közlekedés során, belénk fújhat a szél. Sokszor úgy érzem magamat, mint a föld, amibe mindenféle magot vetettek, de nem várják meg, hogy bármelyik is kinőjön. Ha nincs idő, hogy kialakuljon a véleményem, akkor mire van? Mintha az iskola mindent elvárna tőlünk, csak azt nem, hogy a saját szemünkkel lássunk. Néha segítenek, hogy kinyíljon a szemünk, de van, hogy visszazárjuk, mert megijedünk a látottaktól, vagy nem is érdekel igazán a világ. Mintha már azelőtt kiábrándultunk volna az életből, hogy elkezdtünk volna igazán élni. Mintha egy terhes nő a saját gyermeke sírját ásná. Mindannyian terhesek vagyunk, a jövőbeni énünket hordozzuk, és azt látjuk, nem biztos, hogy lesz neki hely. Most kellene "megszülnünk" önmagunkat, nem pedig azt keresni, hogy hova temethetjük el. Most sokak arca ilyen. Milyenek lennénk, ha lenne időnk, jól lenni? Ha lenne időnk jónak lenni? Örülni? Hinni önmagunkban? Csak az tudhatja, aki megpróbálja. Remélem, hogy mindenkinek sikerül egyszer. Az idő nem fog megállni, de elkezdhet az előnyünkre válni, ha jól használjuk. Sokat segít az is, ha elmélyedünk abban, ami az érdeklődésünket kiváltja. Mert általa tudnánk, hogy hova tartozunk, hova tartunk, kik is vagyunk. Egyszerre csak egy medencében úszhatunk. Választanunk kell.

Tamásfalvi Hanna

Kislányként mindig álmodoztam...

Kislányként mindig álmodoztam. Elképzeltem, hogy milyen leszek, mit veszek majd fel... Megrendeztem az előttem álló életemet, mint egy filmet. Próbáltam a legprofibban mindent előrevetíteni és a lehető legtökéletesebb világot megalkotni. Ahogy nőttem, ez az álom egyre messzebbre tolódott. Nem akartam elfogadni azt, hogy nem szerezhetem meg mindazt, amire vágyok. Olyan igazságtalannak éreztem, hogy annyi ember él megelégedve az életével, úgy, hogy megvan mindene. Egy kicsit önsajnálatba kezdtem, és ahelyett, hogy megfogható lépéseket tettem volna a céljaim megvalósítására, inkább folytattam az álmodozást. Minél nagyobb lettem, a képzeletem is annál nagyobb lett. Talán mások elveszítik a mesét, ami elaltatta őket gyermekként az éjjeli lámpájuk mellett, de én inkább mindent elveszítettem a meséért. Nem akartam elengedni, vagy kimondani, hogy "fuss el véle".Képtelen voltam futni, gyenge voltam és fáradt, és nem is találtam meggyőző indokot arra, hogy miért változzak. Mindenem, amim maradt, az a mese volt. Ahogyan lenni szokott a mesékben, úgy történt a világomban is; mindenki csak egy szereplővé változott. Ez elég veszélyes volt, mert az emberek eltávolodtak tőlem. Ott voltak mellettem, próbáltak támogatni is, de én mindenkit ellöktem magamtól. A kapcsolataim olyanok voltak, mintha már csak a vázuk lenne. Nem volt bennük lélek, nem volt bennük hús. Mintha csak az üres levet kanalaznád a szádba, és semmit a sűrűjéből. Így nem jut tartalmas táplálék a gyomrodba, és hiába tűnik úgy, hogy eszel, de ettől éhen halsz, és becsapod magadat. Ilyenek voltak a kapcsolataim, a barátságaim, és becsaptam velük legfőképpen magamat. Ezzel nehéz volt szembenézni, főként úgy, hogy én is csak egy szereplő lettem az egész mesében. Ezzel még nem is lett volna baj, ha tudtam volna mondani, hogy a saját mesémben. De eljutottam oda, hogy nem birtokoltam a rendezői széket. Átadtam az irányítást, átvették az irányítást. Mint a főszereplő, amikor átadja a feladatot a kaszkadőrnek, hogy ne ő sérüljön meg. Igaz, hogy így nem lesz baja, épségben hajthatja álomra a fejét, viszont kimarad az élményből, a jelenetet nem ő játssza. Talán kevesebb lesz egy sebbel, de kevesebb lesz egy tapasztalattal is. Így nem vállaltam én sem a kockázatot, mindenhová a kaszkadőrömet küldtem. Ezzel pedig saját magamat írtam ki a meséből. Nem voltam önmagam, nem azt adtam a világnak, amit ő adott nekem. Gondolataimat, érzelmeimet elrejtettem. Nem akarom áltatni magamat, néha ez még mindig így van, talán egy picit a személyiségem része lett. Valószínűleg azért viselkedek így, mert valamiben segít. Minél többet árul el az ember magáról, annál több ítéletet is kap. A fejemben rengeteg gondolat kavargott, és nem akartam elveszíteni, ezért inkább páncélszekrénybe zártam őket és önmagamat is. Viszont a kulcsát elvesztettem, és elég nehéz áttörni a szekrény falait. Vagy kilogikázom a kódot, vagy megkeresem a kulcsot. De a legjobb, ha kilogikázom a kódot, amíg meg nem találom a kulcsot. Mert nem juthat a kulcs más kezébe, nálam van a helye. Addig, amíg keresem a kulcsot,hogy bejussak a páncél mögé, a kóddal megtehetem. Önmagamat akarom kiszabadítani a fogságból, aminek a börtöne is bennem él. Kicsit bonyolult, de amikor elkezdem feszegetni a kaput, minden helyre áll. Mindennek az alapja, hogy érezzek. Az egyik érzésből majdcsak kialakul egy mosoly, amiből lesz egy szó, a szóból pedig tett lehet, a tettek pedig változást eredményeznek. Amikor az ember jobbá akar válni, akkor minden egyes állomást meg kell ünnepelnie, minden lépésnél éljenezni kell. Viszont ha nem jön össze és fájdalmasan alakul, abból is lehet növekedni, amikor megérti az ember a fájdalom mögöttes tartalmát, az eset tanító célját. Igazából minden az időzítésen múlik. Régen rengeteg lehetőségem lett volna elérni valamit, de nem álltam még rá készen, nem tudtam volna kezelni a helyzetet. Az idő, a történések megerősítettek. Világosabban látom, hogy mit akarok, és igyekszem úgy cselekedni, így kevesebb az esély, hogy félrelépek. Persze botlások mindig vannak, de nem mindegy, hogy a földig terít-e. Meg kell tanulni továbblépni, és otthagyni azokat az embereket, akik visszaránthatnak. Nem kell összeveszni velük, a veszekedés nem jó, a harag egy nehéz lánc. Míg a vita békét eredményezhet, a veszekedés szakadást. Okosnak kell lenni, és amikor szakadékhoz érkezett a kapcsolat, akkor meg kell állni. Nem leszek kevesebb attól, ha kevesebb ember van körülöttem. Attól leszek kevesebb, ha nem szoros és igazi bensőséges kapcsolataim vannak.

Magunkat is reálisan kell látni. Ha valamire vágyunk, meg kell értenünk az okát. Ugyanígy kell tenni a félelmeinkkel is. Amíg nem merünk tükörbe nézni, nem kezdődik el az életünk igazán. Nem a falon lógó tükörre gondolok..., hanem a személyiségünk tükrére, a kezünk alkotására, az agyunk gondolataira,és a szívünk érzéseire. A napnak fel kell jönni, a lámpát fel kell kapcsolni, hogy világosság legyen és a szemünket ki kell nyitnunk, hogy lássunk. Aki ezt nem érti, az még nem tette meg. Viszont senki sem tette meg teljes egészében, végleg, én sem. Mert a mese megy tovább, nem záródott be a könyv. A tanító képek után, jön egy újabb oldal, teleírt szöveggel. Az első fejezetet követi a második, majd a harmadik és szépen lassan a többi. Biztosan lesznek visszatérő epizódok, megjelennek ismerős helyszínek, de mégsem lesz már semmi sem ugyanaz, mint előtte. Én sem vagyok ugyanaz, mint régebben, ahogy fizikailag a testem sem, hiszen a sejtjeim folyamatosan pusztulnak, és újulnak. A stílusom is hullámzik, tágul, bővül, tisztul, ahogy a személyiségem is napról napra finomodik.

Ahogy egyre több időt töltök a világunk megfigyelésével, egyre inkább tisztábbá válik a hely, ahová tartozok, a hely ahová az utam vezet. Az a hely a béke szigete, ahol a szeretet és az elfogadás uralkodik. Az nem lehet, hogy az ember életének egyszer csak vége és kész, eltemetik, elfelejtik. Nem akarom, hogy a mese végigolvasása után, a könyv visszakerüljön a polcra, és az olvasó másnapra el is felejtse, amit az oldalak a lelki szemei elé tártak.

Biztos, hogy az élet csak egy út és a végállomás az otthon. Nem nehéz számomra arról beszélni, hogy miben hiszek, mert a hitem eléggé meghatároz, bár a véleményem a vallásokról elég összetett. Az elv jó, csak sokan rosszul használják. Azzal, hogy csatlakozunk egy felekezethez, cölöpöket emelünk magunk köré. Egyrészt kell a cölöp, hogy távol tartsák a rosszat, viszont, ha már olyan szorosan állnak egymás mellett a cölöpök, hogy falat alkotnak, akkor már nemcsak a rossz lesz kizárva, hanem kint marad a világ, és a többi ember is. Pedig, pontosan az lenne a lényeg, hogy a vallás összehozzon minket. Olyan, mintha az ördög a legjobb helyre ékelte volna be magát. Ő a cölöp, ami a vallásokat elkülöníti, ami szétszakítja az embereket. Ott van, ahol senki sem hinné, onnan irányít, ahonnan azt hisszük, hogy a jó jön. Mint amikor a szeretet nevében ölünk, és hagyunk valakit cserben, legyen az Isten, ember, vagy saját magunk. Nem szabad elszeparálni magunkat, mert a boldogság, a győzelem, a szeretet csak egymás mellett, a világban létesülhet. Ehhez nem kell túl nagy tudás, elég a józanész.

Mi az, ami jó? Az, amit kislányként el kezdtem álmodni, amit a mesémhez hozzá tudok csatolni. Most már a tetteken a sor, úgy kell folytatnom a könyvet, mint egy 3D-s mozi, az élet.

A zene ereje

Rengeteg változáson mentem át az elmúlt időben. Igaz, ha visszatekintek az elmúlt tizenhat évemre, az egész életem tele van nagy változásokkal.

Sokszor úgy tűnt, hogy az élet várakozások sorozata. Mindig vártam valamire, valakire. Egy időpontra, egy alkalomra, egy barátra, aki megért, egy helyre, ahol otthon érezhetem magam. Az oviban vártam, hogy iskolás legyek, alsóban vártam, hogy felsős, majd felsőben vártam, hogy gimis legyek. Hétköznaponként vártam haza apukámat a kamionos munkájából, hogy együtt legyen a család. Hétvégén viszont vártam a hétköznapokat, hogy folytatódjon a pörgés és úgy élhessek, ahogy jólesik. Amikor csend volt vártam, hogy megszólaljanak, amikor zaj vett körül vártam, hogy elhallgassanak. Összefoglalva eléggé csak a jövőmmel voltam elfoglalva. Nem mondom, hogy elveszítettem a jelen minden pillanatát, de úgy gondolom, ha tovább folytatnám a puszta várakozást, akkor elveszíteném. Már eleget vártam. Tizenhat évesen nem akarom várni, hogy tizennyolc legyek, sem azt, hogy húsz. Fiatal szeretnék maradni és szabad. Független akarok lenni a világtól, de itt akarok lenni, ahol vagyok és nem máshol. Pont itt a Földön.

Sokat írtam már arról, hogy hogyan jutottam el idáig, vagy, hogy mi vezetett el ide. Szeretném, ha eljutna az írásom azokhoz az emberekhez, akin segíteni tud. Ezért hoztam létre ezt a blogot, mert néha képtelenek vagyunk segíteni magunkon, egyszerűen nem találunk kiutat. Nem akarom sajnáltatni magamat, és túl személyes sem szeretnék lenni, egyszerűen őszinte akarok lenni, saját magamhoz is. Nem tudok mindent tökéletesen csinálni, és a boldogság titkát sem tudom elárulni. A célom az, hogy közelebb jussak a tisztán látáshoz, az olvasókkal együtt. Nem kell sokat tudni rólam, nem az a lényeg, hogy én ki vagyok, ebben a blogban az a lényeg, amit írok. A gondolataim nem tények, nincs rájuk bizonyíték, csak az érzéseim által születtek meg. Nekem a legfontosabb, hogy valódi legyek. Általában nem beszélek sokat, néha feleslegesnek tűnik, hiszen a szavak elszállnak és elfelejtjük őket. A leírt szó más, az megmarad. Adni szeretnék a világnak, mert olyan sokat kaptam tőle, és úgy érzem, tartozok neki. Mivel nincs semmim, csak az írásaimat adhatom. Még ha nem is olvassa el őket senki, én nyugodt leszek, mert adtam a világnak, ennél többet pedig most nem tudok tenni. Végül szeretnék köszönetet mondani Istennek, és a zenének. Nem kell Istennek hívni, ha zavar valakit. Lehet, hogy kicsit elavult ez a mai világban és személytelen annak, akinek nincs vele kapcsolata. Számomra Isten a bennünk és körülöttünk lévő szeretet. Ez gyógyított meg a betegségemből, és semmi más nem tudott hatni rám. A szeretet legszebb kifejezésmódja pedig számomra a művészet. Ezek közül is a legfőbb pedig jelenleg a zene. A zenében érzem Istent. Mintha egy csatorna lenne, ami összeköti a Földet és a Mennyországot. A zenének hatalma van, bepillantást enged a belső világokba. Számomra a zenének minden szava kód, amit megfejtve közelebb kerülhetek önmagamhoz, és az egészséghez. Kód, de nemcsak azért, mert gyakran hallgatok angol szövegű zenét, hanem mert belehelyezem a saját szívemet és érzéseimet. Ezért szeretném most egy dalszöveggel zárni.

"I walk on the wather but only when it's freezes " - Beyonce

"Let he music lift you up,like you've never been this free.

'Til you feel the sunrise, Let the music warm your body,like the heat of a thousand fires."-Camilla Cabello

Út az Úthoz 

Mindig nehéz elindulni az úton. Különösen akkor, ha nem látjuk előre, hogy milyen. Valószínűleg kanyargós, hullámvasútszerű: emelkedőkből és lejtőkből áll. A végét sem látjuk, csak kanyarog, mint egy kígyó a sivatagban. Vannak néhol táblák, melyek mutatnak némi irányt, talán jelzőlámpákkal is találkozunk, melyek színüket változtatják. Piros: állj, sárga: felkészülés, és zöld: indulás. Valójában mindent fel lehet használni saját magunk építésére, de el is lehet vesztegetni a lehetőségeket. A döntés nálunk van, hogy állás közben gondolkodunk-e, felkészülés közben figyelünk-e magunkra, és induláskor élvezzük-e az utat és a száguldást. Igaz, arra nincsen garancia, hogyha megkapjuk a zöldet, úgy fogunk felszállni, mint a galambok, akik megijednek valamitől. A tempónak is mindig van valami üzenete. Lassú haladáskor figyelmünket a tájra tudjuk irányítani, amikor pedig gyorsul a tempó és minden változik, a sok újdonság rengeteg mindenre megtaníthat. Az utazás egy folytonos változás. Valami mindig más körülöttünk. Az élet is egy utazás. Át a magaslatokon, a sikereken, le a mélybe, a fájdalmakba. Mindeközben szembetalálkozunk jókkal és rosszakkal, szeretőkkel és bántókkal. A táblákra, melyek mutatják az irányt figyelnünk kell, nehogy eltévedjünk. A lámpa pirosa a betegségek, akadályok, sárgája a gyógyulás és zöldje pedig az egészséges élet. Az életben mindig változik minden, az ember pedig fél a változástól. Mire megszokik egy helyzetet, és megtalálja a helyét benne gyakran már vége is, és kezdődik valami új...

Gyakran észre sem vesszük, hogy mi történik körülöttünk. Nézünk, de mégsem látunk, vagy nem úgy, ahogyan kellene. Belső szemmel kell látnunk, ami a lelki utunkon vezet. Ahhoz, hogy ne tévedjünk el az útelágazásokban, kell ez a szem. Vigyáznunk kell rá, mert ez adja meg a hatalmunkat. Ő fogja megmutatni a pirosban a betegséget, a betegségben pedig a lehetőséget, mert amíg élünk mindig van esély a gyógyulásra. Ha mindenünk kívánja az egészséget, akkor meg is fogjuk kapni. De nem fogunk ugyanott maradni, nem fogunk ugyanúgy élni, mint a betegség előtt. Ahhoz, hogy ezt megértsük, és meglássuk az útban a szépséget idő kell. Idő, amit a saját világunknak adunk meg. Idő, ami alatt felnyílik a szem. Idő, amiből olyan kevés van ebben a világban. De igazából mindenkinek rengeteg ideje van, csak meg kell tanulni hasznosan beosztani. Kell egyfajta értékrend, ami az üzemanyag az úton. Az értékeink tesznek élővé, igazivá és széppé. Nekem a szépség egyenlő az eredeti egyediséggel, a sajátossággal. Amiben mindez megjelenik, az a művészet. Számomra a művészet az élet, hiszen élővé tud tenni, gyógyulttá.

Gyakran felmerül bennem és folyamatosan visszatér a kérdés, hogy ki vagyok én? Kielégítő válasz nincs rá, csak azt tudom elmondani, hogy eddig ki lettem ez alatt a tizenhat év alatt, amit itt töltöttem a földön az emberek között. Valaki vagyok, aki szeret és ebben majdnem elveszett, de mégis ez mentette meg. Legjobban az írásaimból fog kiderülni, hogy ki vagyok. Hogy miért írok? Most itt azért, hogy segítsek eligazodni az úton, amit én már bejártam, bár még nem végeztem. Szeretném, ha eljutnának a gondolataim az "éhezőkhöz". Mert én is éheztem és tudom, hogy bele lehet halni. Mert vannak olyan részei az útnak, amikor a piszok között nem találunk morzsát sem, és senki sem osztogat alamizsnát. Útközben felszedtem mindent, szemetet és kincset. Itt az ideje, hogy letegyem, átválogassam, és megtaláljam, amit keresek, a valós szépséget a világban és mindenkiben.

Az én sztorim

Hogy mi az én sztorim? Igazából vissza kell ehhez menni egészen a kezdetekig, az általános iskoláig. Hol kezdődött minden? A válasz: az alapoknál. Akkor, amikor még nem tudtam, hogy milyen az élet, illetve, hogy mekkora a világ. Annak idején még ugyanaz voltam belül, mint amit kimutattam. Egy személyiség voltam, a lelkem a testemet átszőtte és így voltam egy teljes lény. Léteztem, éltem és élveztem. Élveztem, hogy élhetek és, hogy mennyire sok időm van még. Olyan voltam, mint egy kutató, aki önmagát és a világot kutatta. Akkor még akartam embereket magam köré, akartam ismerkedni és azt is, hogy engem megismerjenek. Minden érdekelt, az is, ami nem. Csak ezt nem ismertem be senkinek, így úgy tűnhetett mintha, ez hidegen hagyna. Folyamatosan figyeltem, olyan dolgok ragadtak rám, amiket sehol máshol nem tanulhattam volna meg, csak annyi idősen, abban a helyzetben, az életből. Valójában az időzítésen múlik minden; hogy mi mikor történik és, hogy úgy igazán készen állok-e rá.

Minden voltam, ami csak lenni akartam. A napjaim lehetőségek voltak, üres lapok, amikre azt írhattam, amit csak akartam. Én, pedig megragadtam mindenféle festéket, színes ceruzát, filc-tollat, zsírkrétát, hogy olyat alkossak, ami emlékezetes, amit szeretek és az emberek is szeretni tudnak. Kiszíneztem a napjaimat, kreatívan éltem meg őket. Nem a múltban éltem, hiszen tudtam, hátrafelé nincs szemem, de nem is a jövőben, hiába néztem előre. Álmodoztam, tervezgettem a jelenemben. Azt néztem, amim van, az előttem lévő papírt, színeztem az adott napot. Ekkor még nem számított az idő, nem féltem és nem gondoltam túl a dolgokat. Csak éreztem, és mindazt ki is mutattam. Valósághűségre törekedtem, eredetiségvágyam viszont lassan ellenem fordult. Az emberek eltávolodnak attól, aki más, aki felvállalja önmagát. Mégsem hibáztathatom csak őket. Azt hiszem, rengeteg esélyt adtak nekem, velem akartak lenni és barátkozni is akartak velem. Viszont én lassan elkezdtem nem vágyni senkire.

De szerelmem megmaradt. Szerelmem a világ felé. Szerelmes vagyok ebbe a Földbe, szinte túlzottan, szenvedélyesen szeretem. Ami neki fáj, az, nekem is fáj. Valahogyan bennem él. Már gyermekként vonzott, mint írtam, szó szerint a minden. A művészet, a tudomány, a sport, a spirituális dolgok. Összefoglalva a világ, ahol éltem. Kezdődött az állatokkal, izgatott, ahogy éltek, mozogtak, pont min én, de mégis mások voltak az emberektől, talán pont úgy, mint én. Tetszett, ahogy képesek összefogni, de mégis egyediek maradnak. Azt mondtam, hogy jobban szeretem az állatokat az embereknél. Úgy éreztem, hogy ők igazán képesek megérteni, és én is meg akartam őket érteni. A legnagyobb vágyam az volt, hogy megtanuljak az állatok nyelvén. Majd lassan a vonzódásom átterjedt a növényekre is. Hihetetlenül csodáltam, azt, hogy elültetek egy magot, gondozom és kialakul belőle egy új növény, ami kivirágzik, és termést hoz, majd magot, amit ismét elültethetek. A természet ismétli önmagát azzal. Hogy újból és újból megújul, de picit mégis más lesz. Szerettem kertészkedni, gondozni az életet, egyből többet csinálni. Velük együtt, úgy éreztem, én is szaporodok, terjedek, többé válok. Ahogy a természet vált a legjobb barátommá, elkezdtem egyre jobban vágyni az utazásra. Arra, hogy minél többfelé menjek, felfedezzek. Először csak a természetbe, erdőbe, mezőkre, folyókhoz, tengerekhez, szigetekre, helyekre. Majd szépen lassan városokba, modernebb életkörülmények közé, más emberekhez is. Hamar kialakult, hogy mi az, ami tetszik, mire vágyok. Melegre (lélekben és testben egyaránt), vízpartra (meg akartam tanulni úszni az élet tengerében), színes növényekre és állatokra (akikben megláthatom önmagamat). De fontosnak találtam azt is, hogy elérhető legyen a fejlettebb technológia, a város nyüzsgése és az emberek.

Valahol mélyen tudtam, hogy kezdenem kell valamit az emberekkel, de fogalmam sem volt, hogy mit. Hatalmas vágy gyulladt bennem, az elköltözésre. Mert a hely, ahol éltem semmiben sem hasonlított a vágyaimhoz.

Először Mexikóban akartam élni. Tetszett a zene, hogy bármenyire nagy szegénységben is élnek, képesek ünnepelni, élvezni az életet, és Istenhitükben is kitartanak. Úgy láttam, mintha a zene lenne a legnagyobb örömforrásuk. Minden érzésüket beleöntötték. Kifejezték vele magukat, ha fájt, ha örültek. A zene nekem is mindig a részem volt.

Majd később, a közelebbi Mexikóba, Spanyolországba vágytam. Hasonlítani akartam az ottani emberekhez, kedvenc ételeimmé is az ottani vált, ezzel próbáltam oda tartozni. Akárhányszor chilis babot ettem, Mexikóba képzeltem magamat, és nagyon sok chilis babot ettem...

Lassacskán, ahogy az utazás szeretetem túlnyúlt a Földön, az egész Univerzumot elkezdtem tanulmányozni. Persze csak a televízió képernyőjén keresztül. Tudományos műsorokat néztem 9 éves koromban, és próbáltam egyre többet tudni, ismerni mindent. Csodáltam a Napot, a Holdat, a Jupitert, a Tejútrendszert és a mindent összetartó Erőt. Magát Istent. Vele, születésemtől fogva szoros a kapcsolatom. Keresztény óvodába jártam és vasárnapjaimat a templomban töltöttem. Egy nap sem maradt el ima nélkül. De sosem kényszerítésre cselekedtem. Nem emlékszem, hogy valaha is, a szüleim szólítottak volna arra, hogy imádkozzunk. Inkább én figyelmeztettem őket. Hiányérzetem volt, ha Istent nem vettük bele a napi tevékenységbe. Szépséget láttam mindenben. Elkápráztatott a világ, amelyet Isten alkotott. Így természetesen a művészet is elkápráztatott. Akkor még nem tudtam, hogy mi a Szépség, és nem hittem, hogy ezen valaha gondolkodni fogok. Egyszerűen ragaszkodtam az élethez, bár a haláltól sem féltem, mert tudtam, az nem egy pont, hanem egy kettőspont. Valami olyanba enged belátást, ami mindennél valódibb. Persze nem akartam meghalni. Szerettem a családomat, az ismerőseimet és a barátaimat is.

Majd új iskolába kerültem. Nem hittem, hogy ez jelenteni fog valamit.

Rengeteg új embert ismertem meg és kicsit csalódtam a világban. 12 éves voltam és életemben először egyedül éreztem magamat, úgy igazán. Folyton megbántottak, rengetegen, rengeteg helyen. Szerelmem a világ felé átalakult. Vágyam még az élet felé élt, de nem ott, ahol helyileg voltam. Mivel minden helyen észre tudtam venni valami szépet a természetben, vagy az emberekben vagy a városban és az ottani művészetben, olyan helyre kezdtem el vágyni, ahol minden könnyen elérhető és sokféle ember él. Úgy éreztem Amerikában a helyem. Szerelmem, pedig függőséggé alakult. Attól függtem, hogy élek-e, csinálok-e, valami olyant, ami élővé tesz. Ha elvesztettem a hitemet abban, hogy elköltözhetek a városomból, szomorú és zaklatott lettem. De amint lehetőséget láttam rá, mindennél jobban fel voltam dobva. A tudás és ismeretszerzés vágyam átalakult ismerté válás vágyává. Arra, hogy megismerjék a nevemet. Annyiszor estem szét és veszítettem el magamat mindeközben, hogy ha egy kirakós lennék, részeim annyira átalakultak, elszakadtak és összegyűrődtek, hogy sosem lehetne kirakni az eredeti képet, illetve nem lenne felismerhető, hogy az, valóban én vagyok.

Mások leegyszerűsítették, és azt mondták, hogy megváltoztam. De ez nem tömöríthető bele egy szóba. Nem írható le az egész annyival, hogy átváltoztam és más lettem. Egy hosszú fejlődési folyamat volt, és még mindig az, ezt hívják életnek és az idő múlásának.

Több leszek és ezzel más, mert a több más, mint a kevesebb. Nem maradhatok ugyan olyan, úgy, hogy új dolgokat próbálok ki, másféle hatások érnek, illetve lassan felnövök. Nem egy teljesen más ember leszek, hanem haladok az úton önmagam felé. Egy úton, amelyen piszkos leszek, megsebeződök, de a sok nehézség által erősebbé és szebbé válok. A megismerés vágyam tehát azzá alakult, hogy önmagamat akartam megismerni. Talán úgy éreztem, hogy már mindent tudok, a külső világ nem mutathat újat, itt az ideje, hogy tisztába legyek azzal, hogy ki vagyok és megmutassam a világnak a bennem élő, belső világot. Azért, hogy kicsit több legyen ez a hely, talán kicsit jobb is, általam.

Az emberek azt látták, hogy túl sok szeretetet adok önmagam számára, talán irigyelték és elítélték. Azt hitték az, őket illetné. De a magamnak adott szeretet, az más. Nekik is saját magukból kellett volna nyerniük az önszeretetüket és nem tőlem elvárni.

Sokat foglalkoztam magammal, hogy többet tanulhassak magamról. Kerestem a dolgokat, amiket kipróbálhatok: sportok, hangszerek, illetve még közelebbi kapcsolat Istennel, szinte eggyé akartam válni vele. Mert tudtam, hogy valójában csak ő ismertetheti meg velem önmagamat, hiszen ő alkotott engem, és a világot is. Bele kellett, hogy szeressek, a bennem élő világba is. Csodáltam a teremtőt és a teremtményt. Hittem abban, hogy el tudok érni bármit. Egyedül, önerőből, és abból az erőből, melyet az Isten ad. Mert Ő már mindent oda adott, ami szükséges, úgy ahogy a világnak is: Napot, hogy lássunk, és melegedjünk, a Föld forgását, hogy haladjunk, gravitációt, hogy itt maradjunk, levegőt, hogy éljünk, állatokat és növényeket, hogy táplálkozzunk. De nem erőltet ránk semmit, mi döntünk, hogy élünk-e az ajándékaival. Én élni akartam mindennel, mert szerettem élni. Viszont aztán mégis történtek olyan dolgok velem, amik a tudatom alatt, a fejembe kúsztak, és el akarták tőlem venni az élet szeretetét, a szerelmemet.

Általában szerény vagyok, de ha az élet a tét nincs választásom. Az emberek ezáltal arrogánsnak és beképzeltnek hívnak, de számomra ez magabiztosság, mert nem látnak át rajtam, és sosem láttak. Tehát mikor kezdődött minden? Mikor lett a belsőm és a kimutatott személyiségem között átkelhetetlen szakadék?

Ahogy saját magam számára egyre ismertebbé váltam, lassan megvilágosodtam arról, hogy ki is vagyok, és mit akarok. Majd ezzel párhuzamban rejtettem el önmagamat a külvilágtól és a körülöttem lévő emberek elől. Ez erősödött, és már szakadékká tágult, a két rész, pedig mérföldekre került egymástól, ami betegséggé vált. Mindig hittem azonban abban, hogy meg fogom találni, azt, ami híd lehet, és egyre közelebb hozhatja a két részt, összekapcsolhatja, amíg újból eggyé nem lesz, egésszé, egészséggé.

A szakadás valamikor akkor kezdődött, amikor a nagymamám megbetegedett. Alattuk laktunk és napi kapcsolatban voltam vele. Erős és határozott volt, mindenben hasonlított rám. Sokszor úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki megért. Sosem adta fel a harcot, többször is felállt a betegségéből és végül az öregsége vitte el. Egy nagyon hosszú szenvedés előzte meg a halálát. Szó szerint küzdött az életéért. Nem féltem attól, hogy elmegy, tudtam, hogy számára az csak felszabadulás lesz. De amikor megtette, egy olyan harcmezőt hagyott maga mögött, ahol a harc még nem ért véget, ezt pedig a mi családunknak hívtuk. Végignézve a haláltusáját, szinte én is a része lettem, és lassan én is meghaltam vele, vagy inkább elengedtem az életet. Már nem tűnt olyan értékesnek. Nem voltam olyan helyzetben, hogy valóban távozzak, ellenben nagypapámmal, aki követte őt 4 hónap múlva.

Én nem halhattam meg. Csak az hallhatott meg ami bennem volt. A hatalmas szerelem, lassan elcsitult, elmúlt a rózsaszín köd és meghalni készült. Látni nagymamámon a pusztulás jeleit, önmagamra emlékeztettek. Hogy nem élhettem ott, ahol szerettem volna.

Ekkor még testileg nem haldokoltam, az csak a későbbi mellékhatása lett a lelki problémáimnak. Emlékszem a halálos ágyán egy valamit ismételgetett: "Haza akarok menni, haza...", majd megtette, mert szerintem a Mennyországra értette. Haza ment.

Én, pedig egyre jobban elhidegültem, elidegenedtem az otthonomtól és a családomtól. A család már nem jelentette számomra az otthont. Vágytam rá, de minden megváltozott.

Ismét csak utazni akartam. El akartam menni, és mindegy volt már, hogy hová, csak minél messzebbre, de akkor nem mentünk el, nem utaztunk, szüleim szerint gyászból.

Lelkem viszont szabad volt, Ő beutazta az egész világot. A zene volt a járműve és csak abba kapaszkodtam, csak néha nem eléggé, és leestem. A földön feküdtem, az eget nézve.

Mire végre azt hittem, hogy tudom, ki vagyok, újra felmerült a kérdés: Mi vagyok? Mi az ember? 

A művészetről...

Azt hiszem, az emberek többsége nem értékeli eléggé a művészeteket. Valószínűleg ez abból fakad, hogy nem értik. Ez nem az ő hibájuk. A művészetet nem lehet érteni, a művészetet érezni kell.

A művészetet nem kell megszereznünk, már azelőtt a miénk, hogy megalkottuk volna. Bennünk gyökerezik és növekedik, mint egy gyönyörű fa, amely a fény felé tör az égbe. A művészet a határ a valóság és a vágy között, a benső énünk és a világ között. Mindegy, hogy miben jelenik meg, valami olyat mutat, amit nem lehet definiálni, hiszen benne még a hibák is építőkövek. Ahhoz, hogy az ember értékelni tudja a művészetet, először önmagát és az érzéseit kell ismerni, és azt értékelni.

A művészetek, az érzések látható és hallható alakja. Csodálatos dolog valaki művészetében meglátni önmagunkat, mintha tükörbe néznénk, és úgy érezzük, hogy akár mi is csinálhattuk volna.

A művészet köti össze az embereket a legkellemesebb módon. Sőt, nemcsak egymással köti össze az embereket, hanem az egész univerzummal kapcsolatba kerülünk.

Elszomorít, ha az emberek nem vágynak erre, vagy nem ezt látják a művészetben. Nem kell koncertekre, vagy kiállításokra járnunk ahhoz, hogy művészetet lássunk. Elég kimenni a természetbe, ahol, minden apróságban ott lehet. A virágok, egy pillangó, egy levél, vagy egy napsugár hat az érzelmeinkre, és ezért művészet.

A művészet mindig szép, de lehet, hogy nem mindig esztétikus, vonzó, arányos. A művészet újradefiniálja a szépség fogalmát. Az embereket könnyen megbetegíti az eltorzult szépségideál képe, de az igazi művészet képes gyógyítani, tehát gyógyszer. Az ember bármikor, amikor rosszul érzi magát, hozzányúlhat, éppen ahhoz a formájához a művészetnek, amelyikhez kedve van, lehet az éneklés, zene, tánc, festés és a művészetek még rengeteg változata. Mindegy melyiket válasszuk, csak teljes szívünkből, érzésünkből csináljuk. Sajnos azonban az emberek többsége fél megjeleníteni önmagát, és ezért nem "művészkedik" igazán, pedig ilyenkor érezheti az ember igazán szabadnak magát!

Amíg az élet nem hozza az embert nehéz, fájdalmas helyzetbe, addig sokan csak érdektelenül tekintenek a művészetekre. Talán a művészethez fel kell nőni...

Az igazi művész nem valakinek készíti az alkotását, hanem csinálnia kell, mert nem bírja nem csinálni. Ha egy nap nem csinál semmilyen művészeti tevékenységet, úgy érzi, mintha fel sem kelt volna, el sem indult volna a napja. Nem kell nagy alkotásnak lennie, elég lehet egy vonal, egy hang, egy mozdulat.

A művészet az életet utánozza.

A művészetben ott van minden, a művészet ott van mindenben. 

Kezdetek

Szeretném valakivel megosztani gondolataimat,elmondani azt,hogy min mentem / megyek / keresztül, hogy mit szeretek, mi az ami érdekel. Azt, ami megváltoztatott.

Voltak időszakaim, amikor inkább kívántam a halált, vágytam az éjszakára, hogy tartson örökké, mert akkor álmaim földjére mehetek, oda, ahol minden egyszerűbb. De azt sosem kívántam volna, hogy legyek valaki másnak az életében. Mindenkinek az élete tele van harcokkal, ebben én sem vagyok kivétel. Nem akartam mást csak, békét, elsősorban magamban, a testem és a lelkem között, majd a lényem és a világ között. A világ egy nagy hely, de hozzá tartozom, beletartozom. Nem akartam kiszakítani belőle magamat, mert valamiért ide lettem teremtve. És amúgy is, nagyon szeretem a világot, hiszen annyira gyönyörű hely! Igaz néha viharos, őrült, de ki nem? Mindenkinek kell egy időszak, egy hely, egy lehetőség, ahol kitombolhatja magát, és utána egyszerűen minden jobbnak látszik. Lehet a vihar elől elrejtőzni otthon a szobánkba, vagy odakint a világban. Amikor kapjuk a hatást teljesen mindegy hol vagyunk, módot kell arra találnunk, hogy kiadjuk a jót, az örömet, a bánatot, a fájdalmat. Ha én ezt nem teszem, akkor hiányérzetem van és nincs rosszabb a hiányérzetnél. Az a legrosszabb hiányérzet, amikor nem tudod megfogalmazni, hogy mi hiányzik. Talán nem merjük megfogalmazni, mert annyira elérhetetlennek tűnik, hogy így akarjuk megóvni magunkat a kudarctól, a csalódástól, a fájdalomtól, hogy inkább meg sem fogalmazzuk azt, amit a szívünk üzen, hogy szükséges lenne. Pedig annyira egyszerű lenne csak a szívünkből cselekedni. Akkor meg tudnánk találni, hogy mit keresünk. Mert az élet a keresésről is szól. Mindenki keres valamit, akkor is, ha nem tudja. Sokan földi dolgokat keresnek, úgy értem munkát, pénzt, haverokat... Nincs ezzel baj, de ezeket főként arra használja az ember, hogy elterelje figyelmét az életről-halálról. Illetve nehézségekről, a bajokról az elveszettségről. Ha már földi dolgot keres az ember, akkor jobb lenne célokat, álmokat, illetve szerető társakat keresni. Sokszor nem azt a munkát végzi az ember, amire teremtve lett, célja csak a pénz és aztán nem tud mit kezdeni vele. Sok ember álmodozik arról, hogy gazdag lesz, de valójában a boldogság volt az álma, amelyhez azt hitte, hogy a pénz vezet, de nem így lett, mert nem fogalmazta meg magának, hogy mi is az álma. A pénz nem boldogít, de akkor is inkább sírok egy Lamborgini-ben... Azt hiszem az, aki nem úgy tekint a pénzre, mint a boldogság forrására, hanem, mint eszközre, amit felhasználhat sok mindenre, arra is, hogy könnyebb életet élhessen az boldogabb. Bár hiába vannak rendbe a külsőségek, attól még nem biztos, hogy könnyű lesz az ember élete. Azt hiszem, a belső vágyaink szerint kell kiválasztanunk az álmainkat. A felszínes barátságok helyett pedig igazi társakra lenne szükségünk, akik szeretnek minket, törődnek velünk, és ha megérteni nem is tudják, de megpróbálják átérezni félelmeinket, fájdalmainkat, érzéseinket. Akik, ha időre van szükségünk megadják nekünk. Velük nem folyton másokról szól a beszélgetés, mert szerintem az annyira felesleges, és időpazarló. Annyi minden van a világban és önmagunkban, arról kellene beszélni. Egy társ akkor is társ, ha a világ másik felén van. Igazán érdekli, hogy kik is vagyunk mi, mert minket is érdeket, hogy ki is Ő. Ez egy oda-vissza folyamat. Adok, de kapok is. Nem azért adok, hogy kapjak. És nem is azért kapok, hogy utána én is adjak. Adok, mert van valamim és adni akarok. El vagyok telve az érzésektől, és meg akarom őket osztani. Kapok, mert nyitott vagyok, van bennem hely befogadni azt, amit nem tudok magamnak megadni. Vannak kapcsolatok, amelyekben csak adunk, vagy csak kapunk. Ezek is lehetnek értékesek, de keresnünk kell azokat, amelyek kétoldalúak.

Keresni kell azokat a dolgokat is, amelyek nem csak a földhöz tartoznak Úgy, mint a boldogság, békesség, nyugalom, biztonság. Ezek kifejezetten szép dolgok, de vannak olyan élethelyzetek, amikor elérhetetlenek. Egyszerűen nem tudjuk életünkben megvalósítani. Ezért jobb egyensúlyt, elfogadást, értékeket keresni. Mert a boldogság nem csak rajtunk múlik, viszont az egyensúly boldogsághoz vezethet és azt mi magunk tudjuk kialakítani. A harmónia az, amit életünk minden területén meg kell találni. A békesség nagyon szép dolog, de ahhoz is többen kellenek. Ahhoz viszont, hogy elfogadjuk a másikat, egy élethelyzetet, önmagunkat és a világot csak mi kellünk, és persze egy jókora adag erő. Azt hiszem erre mindenki képes, és a pozitív viszonyulásunktól a béke már nincs is messze.

Szerintem sehol, soha nem vagyunk teljes biztonságban, még akkor sem ha alszunk, akkor pedig kifejezetten nem amikor ébren vagyunk. Sem egyedül, sem társaságban nem tudjuk, hol, miben leselkedik ránk veszély. Viszont, ha megpróbáljuk a helyzetekben és az emberekben az értékeket keresni és a Gondviselésre hagyatkozunk, akkor nem kell aggódnunk. Hiszen nem élhetünk folyamatos félelemben. Kockáztatunk minden nap és néha megsérülünk. De a seben a varat kell látnunk és nem a vért, azt, hogy a testünk mennyire csodálatos, képes megtartani a vért, hogy nem folyunk szét.

Az értékeket kell keresnünk. Lehet, hogy az élet eltereli egy nagyobb gondról a figyelmünket, aminek a szembenézésére még nem állunk készen. Ezért mindig azt kell keresni, észre venni, ami közel van hozzánk, elérhetjük, saját magunk megszerezhetjük. Lépésenként kell haladnunk, így érhetjük el a nagy álmainkat. Az egyszerűbb dolgokkal kell kezdeni. Sokszor túl kicsinek és feleslegesnek látszanak, de csak velük juthatunk el a magasabb szintekre. A repülővel is először le kell szállni a földre, hogy utána felszállhasson. Az esőnek előbb le kell esnie, hogy aztán elpárologva a fellegekbe jusson. Jézusnak is meg kellett halnia, hogy feltámadjon. Arra a kőre kell lépni, ami előttünk van, ha nagyobbat lépünk,könnyen elbukunk.

Azért fontos a nem földi dolgok keresése, mert a földi dolgokkal csak egy bizonyos ideig tudunk kapcsolatban lenni, de a nem földiekkel örökké. Sok ember a helyét keresi, ahová beilleszkedhet, ami földi. De az embernek egyszer mindenhonnan tovább kell állnia. Hely helyett a szívünket kellene keresnünk, hogy mit tudunk, hogyan tudunk szeretni.

Sok ember az emberekben azt látja, hogy nincs egyedül, de ez földi, mert néha mindenki fogja egyedül érezni magát. A másik emberben az értéket kellene látnunk, amit kapunk tőle, amit tanulhatunk tőle, amit megőrizhetünk belőle örökké. A jó keresése, a nem földi dolgokhoz való ragaszkodás a valós oldal. Mindenben a valósat kell keresnünk, ami nem romlik el az idő vasfogától sem. A valós dolgok helyét semmi sem veheti át. Egyik legfontosabb megtalálni a Világot, ami földi dolog. A valós oldala, vagyis a nem földi oldala a világnak az élet. Ez a lényeg, hiába vagyunk a világban, ha nem élünk! A világ csak egy kirakat élet nélkül. De hogy lehet megragadni az életet a világban? Talán úgy, hogy kihasználunk mindenegyes másodpercet, ez az első lépés. A következő lépés pedig már mindenkinek egyéni lehet. Ha azt szeretnénk, hogy az életünk ne csak egy kirakat legyen, ne úgy viselkedjünk, mint a kirakatban a műanyag próbababák. Legyen bennünk élet! Még akkor is, ha a világ egy hatalmas boltnak tűnik, ahol mindent meg kell vennünk. Az életünk a kirakatja, mi pedig a próbababák benne, akik sokszor ruhájuktól megfosztottan állunk ledermedve. A szabadulásra csak egy mód van, ha kitörjük a bolt üvegeit és olyan messzire futunk, hogy már visszatekintve sem látjuk a boltot. Tehát át kell törni nehézségeinknek a falán, ami biztos nehéz lesz, mert keményebbek az üvegnél. Majd utána olyan messzire kell futnunk a tegnaptól, hogy visszaemlékezve se jusson eszünkbe a múlt árnyéka. Minden reggel ki kell lépnünk a tegnap összetört szilánkjaiból. Fel kell építenünk az új napot, talán azért, hogy másnap azt is összetörjük, de talán egyszer sikerül olyat alkotnunk, amit nem akarunk soha többet lebontani.

Maradandót szeretnék alkotni, hogy valaki majd azt kezdje el keresni, amit én alkottam Itt akarom hagyni a világban, hogy ide tartozzon akkor is amikor én már nem tartozok ide. Amikor már én magam sem egy földi dolog leszek. Az embernek a földi dolga a test és ezzel is vannak feladatai, de annál több feladata van a lelkével, ami a nem földi dolga. Ahhoz pedig, hogy valaki téged keressen, a lelkedet kell itt hagynod kincsként. Mivel a lélek alapból nem tartozik a földhöz, nem akar itt maradni, csak ha meglátja, hogy jót tehet és segítség lehet valaki más számára. Akkor mindent feladva szívesen marad.

Én mindenkinek szeretnék segíteni, aki nyitott rá. Tudom segíteni csak úgy tudok, hogyha először magamon segítek és rendbe jövök. Ehhez pedig a gyógyszer a világ. A természet szépsége, az állatok, a növények, a jó emberek, az értékes kapcsolatok, minden ami művészet: zene, tánc, festés, írás a színek és Isten. Nekem ez a világ. Ettől gyógyulok meg Köszönöm szépen mindenkinek, aki a világom része lett, mert ő gyógyít meg. Nagyon kis dolgokkal is a világom részévé lehet válni: egy tekintettel, egy szóval, egy tettel, mert minden hatással van rám, minden befolyásol, minden többé tesz és formál. Sokszor a kis dolgokat sem tudom elfelejteni, mert van úgy, hogy az csak az adónak kis dolog, nekem a vevőnek nagy és hatalmas nyomot hagy bennem. Persze nem minden marad bennem, de a szeretet az igen, arra szüksége van az embernek. Szóban annyi mindent nem tudok elmondani, amikor írok, egy másik Hanna vagyok. Nem azért mert két személyiségem van, hanem mert időt adok és teret hagyok a lelkem, vagyis a valós oldalamnak a felszínre kerülésére. Mivel a világ rohan, erre az életben szóban sokszor nincs idő. A fontos dolgokra én mindig megpróbálok időt szánni, enni is azért eszek lassan, hogy a valódi énemet is tápláljam. Nem illik más idejét vesztegetni. Az idő nem áll le soha, de mi leállhatunk, vagyis inkább megállhatunk: gondolkodni, érezni és élni, mert nem másra születtünk. Álljunk be a Világ mögé, a mi világunk mögé, ami mindenből meggyógyít. A Világ mindenkinek mást jelent, nekem az egészséget, ami az élet!

Köszönöm szépen az Életemet a Világnak! És mindennek, ami beletartozik.

" Amilyen bőven kijut nektek Krisztus szenvedéséből, olyan bőven árad ránk Krisztus által a vigasztalás!" Ki ne ismerne magára egy kicsit is, mint síró és éhező, mint, vesztes és mint beszürkült.?

Amikor...

Amikor olyan dolgok történnek velünk, amiket érezzük, hogy sosem fogunk elfelejteni, azok a helyzetek, amikbe belekerülünk,a szavak, amiket kapunk, a tekintetek, amikkel találkozunk, mind-mind nyomot hagynak bennünk. Nyomokat, melyek lehetnek hegek, mély és lassan gyógyuló vágatok, de lehetnek szép, díszítő motívumok, ajándékok. Az élet formál minket, mint egy kisgyerek a gyurmát. Először felmelegíti a kezével, hogy puha és megmunkálható legyen. Az élet minket is meglágyít, elolvaszt. Ez fájhat. Van, hogy úgy hullunk le a földre, mint egy szétolvadt, szétcsúszott gyurma. Mint a még ki nem égetett agyag formázás alatt vagyunk. Ez a formázás elnyúlhat hosszú időre, bár az élet munkája nyilván nem percekben mérhető, mint a kisgyereké, hiszen az alapanyag mi magunk vagyunk, nem pedig valami élettelen tárgy. Ezért nem szabad megijednünk a hosszas szenvedésektől, mert meg kell, hogy nyissanak annyira, hogy egyedivé tudjanak minket tenni. Mikor lazábbak lettünk elindul a végső alak elkészítése. Így dolgozik az élet, lassan, aprólékosan, ez lehet, hogy még jobban fáj, mint a felmelegedés. Mert az csak fellazítás, melegedés, de ez pedig már maga a kőkemény folyamat. Így alakulunk ki mi is. Minél jobban fáj, annál egyedibbek leszünk. Túl kell élnünk, mint ahogy a gyurma is kibírta, hogy a gyerek csapkodta, nyomta, pödörte, húzta, lapította és gyúrta azért, hogy valami szép szülessen. Az élet nem kíméletes, de csak így válhatunk egyedivé, önmagunkká. A mű valójában sosem fog elkészülni, folyamatosan "gyúr" az élet. Néha azt hisszük, hogy készen vagyunk, de aztán még mindig van formálni való. Felnőtté válásunk előtt, van egy nagyon erős próba,- mint az agyagnál a kiégetés- melytől nem riadhatunk vissza, mert csak ezáltal válhatunk értékessé. Ha nem ég ki az agyag, a víz bármikor szétmállaszthatja. A víz az élet! Ha nem állom ki a "tűzpróbát", vagyis a kamaszkori mélypontokat, megpróbáltatásokat, mi is könnyen szétmállunk. A tűzpróba kiállása viszont nem azt jelenti, hogy ezután csak boldogság és öröm vár ránk, hanem azt, hogy ezután van esélyünk arra, hogy jobban kezeljük az elénk kerülő nehézségeket. Teljesen nem lehet jól kezelni az akadályokat, bevált recept nincs hozzájuk, mert mind más és más mássá tesz, többé, jobbá, ha hiszünk benne. Lehet, hogy észre sem vesszük az élet formázását, pedig az minden nap dolgozik rajtunk valamit. Viszont ha észrevesszük nem kell megijednünk, ez csak annak a jele,hogy tudatosabban élünk. Sokan azt hiszi, a halálhoz vezetnek, de nem, maximum annyira, mint minden más az életben, hiszen az időben mindig előrehaladunk így közeledünk a véghez. Vissza semmivel sem juthatunk. Lehet, hogy néha egy helyben toporgunk, vagy visszafejlődésnek látszik életünk, de ez csak a felszín. Odabent, a lelkünkben, biztos, hogy haladunk.

A lelkünk olyan, mint egy ragasztós papír. Nem egyforma ragasztóval születtünk. Valakinek erős pillanatragasztója van, másnak technokol, valakinek csak sima stift papírragasztó áll a rendelkezésére. Az életben mindenkiben más és más dolgok ragadnak meg. Csak olyat tud magához ragadni az ember, amilyen ragasztója van. A fát nem fogja meg a papírragasztó, mert nem arra való, vagy a pillanatragasztóval sem kartont ragasztunk.

Amilyen féle az érdeklődési körünk, a beállítottságunk, a stílusunk olyan dolgok lesznek ránk hatással, az fog megragadni bennünk.

Mit ér egy szó? Mit ér egy tett? Mit ér egy érintés? Ezek körbe-körbe forognak körülöttünk. Felejtsd el amit az iskolában tanultál és vedd észre azokat a dolgokat, melyek legjobban hatnak rád. Így tudod megtalálni, hogy a te lelked milyen féle ragasztóval van bekenve.

Valakire a szavak hatnak, ha beszélnek vele, valaki csak olvasva tud fejlődni. Másokban a látás, a megfigyeléseik indítanak el mélyre szántó gondolatokat. Megint másokra pedig a tettek, a cselekvések hatnak. Olyan nincs, hogy nem ragad belénk semmi, maximum nem nézünk be a lelkünkbe és nem vesszük észre. Vagy nem akarjuk észrevenni. Vannak dolgok, amelyek örökké megragadnak bennünk, kiállják az életünk minden változását lelkünk részévé válnak, vannak melyek idővel leválnak, mert elvégezték dolgukat bennünk. Van mihez ragaszkodunk, bár le akar válni,a ragasztó alig bírja tartani, de mégsem hagyjuk kiesni az életünkből. Egyikünk lelke sem szuper-varázs ragasztóval van bekenve A legrosszabb, ha kiszárad a ragasztó és elveszítjük minden érdeklődésünket az életről, a világról, magunkról. Sajnos ez életünk során többször is előfordulhat. .De ezt nem szabad hagyni! Ha előfordul, meg kell gyógyítani, különben élő halottá válik az ember, hiszen nem érdeklődik semmi iránt. Kell egy menedék egy kiút, ami ad, ami többé tesz.

Fiatalon még tájékozatlanok vagyunk, lehet, hogy olyanba is belemegyünk, ami ellenünkre hat, ami a pusztulásunkat hozza. Ilyen lehet egy betegség, egy függőség egy bűntett...

Belevetjük magunkat valamibe, amivel törődhetünk, mert üres az életünk /?/ úgy, hogy azzal nem kiszínezzük, hanem csak még jobban fekete- fehérré és ami a legrosszabb szürkévé tesszük életünket. A fekete-fehér az még változó, ott még maradt valami reményforrás, de a szürke az a vég, amikor csak a betegség, amid van, csak az van beléd ragadva. Elnyom mindent és irányít. Eleinte még ad örömet, de ahogy egyre lejjebb süllyedünk, minden szürkévé válik, egyáltalán nem jelent már semmi boldogságot. Mert kiszorított mindent a betegség. Azt hisszük kapunk majd még örömet, mint az elején, de nem, mert egyre többet akar a betegség. Mert éhezik a lelkünk arra, hogy még több minden ragadjon belénk, de közbe csak a betegségnek adok helyet magamban. Velem is megtörtént, én sem vagyok kivétel. Minden rész levált a lelkemről és csak a betegség terjeszkedett. Úgy hozzám ragadt, hogy csak felszakítva jött le / jön /. mely fájt, vérzett, égetett. Szerettem, akartam és annyira eggyé váltam vele, hogy nélküle úgy éreztem semmi vagyok.

Le kellett lassuljak, hogy észre vegyem, milyen gyorsan történik minden. Ez lett a világom, ezt lélegeztem be és fújtam ki minden egyes nap, amikor nem ettem. Először csak unaloműzésből, majd elkezdtem élvezni, végül vágyni, célommá és egészemmé vált. Annyira hozzám ragadt, hogy úgy éreztem ezt már nem lehet egyszerűen kibírni. Ki kellett találnom valamit ami szépen és biztonságosan leszedi rólam a rám ragadt betegséget, úgy, hogy csak az emléke és az általa nyert tapasztalat marad meg. Nehéz volt, mert elvakított a betegség és nem maradt, vagy csak alig olyan terület a lelkemben, ahol képes vagyok mást is befogadni. Megtalálni magamban azt, ami gyógyít. Ilyeneket kell keresnem. Jelenleg megtaláltam magamban azt, hogy képes vagyok alkotni. Nekem most ez segít.

Kezdjünk rá a zenére...

Egyfolytában hangok vesznek körül minket, melyekre tekinthetünk idegesítő zajokként, amik megzavarják a csendünket, nyugalmunkat, vagy fülünket simogató, kellemes melódiaként, dalokként. Rajtunk áll vagy bukik, hogy hogyan fogadjuk a hangok ajándékait. Vagy eltaszítjuk őket és még esélyt sem adunk nekik, vagy engedjük, hogy kibontakozzanak bennünk.

Minden hang, amit kapunk kívül a világban keletkezik, valahogy belénk jut, és hatást gyakorol ránk. A hangokat fülünkkel érzékeljük, és sokszor mély gondolatokat, érzéseket indítanak el belőlünk. Mindenkit más ragad meg, másra figyel fel. Ami számunkra különösen jelentős és nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, annak valószínűleg üzenete van számunkra. Azt halljuk meg, ami fontos nekünk. Valaki a madárcsicsergésre figyel fel, mert nagyon természetbarát, valakinek a mentő szirénázó hangja szúr fület, mert örökösen aggódik. Néhány ember csak azt veszi észre, ha vele valaki durva, negatív, bántó. Mások a kedves szavakat, a szép hangokat és pozitív dolgokat engedik be magukba. Mert, mindent, amit hallunk, azt beengedjük magunkba. Rengeteg hang, zaj vesz körül, és lehet, hogy érzékeljük őket, de egyáltalán nem szentelünk rá figyelmet, csak arra, amivel dolgunk van. Valamennyire rajtunk áll, hogy mire összpontosítunk, de a megszokás sokszor átveszi az irányítást. Aki pesszimista emberként optimistává akar válni, az olyan, mint egy gyógyulási folyamat. Egy harc, de a jutalom az egészség. Aki csak a negatív dolgokat hallja, annak a lelke észrevehetetlenül is beteg. Ki kell magunkból küldeni minden rosszat, hogy helye legyen a jónak. Ehhez viszont meg kell ismerkednünk a rosszal, közel kell hozzá kerülni. Ez olyan, mintha egy szobába belépve a rádióból rettentően nagy ricsaj, elviselhetetlen zaj szól, le kell zárjuk, hogy egy kellemes dalt betehessünk. Ha nem zárjuk le a zajt, akkor hiába szólna a kellemes zene, nem tudnánk élvezni, egyszerűen túl sok lenne. Viszont tehetünk ellene, csak mivel a rádió a szoba túlsó felén van, végig kell mennünk rajta elviselve a zajt, hogy kikapcsolhassuk, és ne szóljon. Így kell átmennünk a fejünkben lévő veszélyes hangokon is. Ha esetleg jön az akadály, ha olyan erősen bele van dugva a falba a vezeték, hogy nem bírjuk kihúzni, lehet, hogy inkább gondolkodnunk kellene. Többet ésszel, mint erővel. Lehet, hogy csak a hibáinkat halljuk meg a másik szavaiban, akkor valószínűleg azzal van dolgunk. Meg kell ismerjük a hibáinkat, hogy megjavíthassuk őket. Ha halljuk, hogy dörög az ég, esernyőt kell magunkkal vinni. Ha az éhező madarak sírását halljuk, lehet, hogy madáretetőt kell építenünk. Ha a mentőt halljuk, lehet, hogy meg kell látogassuk egy beteg rokonunkat. Igazából a hang, ami eljut hozzánk, és bennünk motoszkál, addig szól, amíg rá nem jövünk, hogy mi áll mögötte. Mert minden hangnak van egy mögöttes tartalma, és bizony a csendnek is. Ha egy ember csöndben van, az is lehet, hogy pont a zaj áll mögötte, mert annyi minden van benne, hogy lezárják az összes gondolatát. Ezért nem beszél, mert beszélnek hozzá a hangok belülről. A csend mögött állhat üresség, kiégettség, kietlenség. Amikor két ember nem beszélget, mert nincsenek mély érzéseik, csak felszínes dolgokról esik szó közöttük, melyek nem igazi szavak, nem szólnak a szívhez. Akár csend is lehetne, igazából csend is van, mert a szívben az érzések alszanak.

Ahogy az érzéseim mozognak bennem, a szívemben zene keletkezik, és sosem akarom, hogy leálljon ez a zene. Ha kiengedem őket a számon, másoknak is segíthetek. Nem jó, ha a szívemben csend van, mert akkor üresség is van. Az viszont lehet, hogy még az a szükséges, hogy ne szólaljunk meg, mert a külvilág még nem áll készen a zenére.

Ahogy megválaszthatjuk, hogy a pozitív, vagy a negatív zajokat halljuk meg, mi is lehetünk csodálatos szimfónia, vagy elviselhetetlen rikácsolás. Valójában mindenki egy hang. Zene azonban csak úgy fog szólni a világban, ha összehangolódunk és felvesszük egymás ritmusát. Az nem ér semmit,ha minden hangszer a saját dalát játssza, úgy kavalkád lesz és élvezhetetlen a műsor. Egységet kell alkotnunk, hogy zenekar legyünk, és örömet okozzunk a közönségünknek. Sokkal szebb, ha a hangszerek egymást kiegészítve szólnak, mintha el akarnák nyomni egymást. Ha csak azon versengenek, hogy egymáson felül kerekedjenek, akkor elveszítik a játék varázsát. Ha része vagyunk a zenének, az egy magasabb szintre juttat minket. Az igazi zenéhez, sokszor nem elég egy hangszer, a megfelelő egymásra hangolható eszközöknek kell találkozniuk.

Nekünk, embereknek is azok társaságát kell megkeresnünk, akikkel fel tudjuk venni a ritmust, akikkel hasonló a stílusunk. Még így is kemény munka a közös zenélés, hiszen mind más hangszerek vagyunk, teljesen különállóak, egyediek. A körülöttünk élőkkel kell alkotnunk, egy örökké szóló dalt, hogy ne emésszen fel minket a magány belső csendje. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan beszélnünk kellene, vagy együtt kellene lennünk. Nem a fülünkkel hallható zenéről beszélek, ezt a zenét érezni kell. Szerintem ez áll a zene mögött, egy érzés, mindegyik mögött másféle.

A külső zene tanít minket, hogy hogyan csináljuk mi a zenét, egyrészt saját magunkban, a lelkünk és a testünk között, másrészt pedig magunk és a másik ember között. Nem lehetetlen, hiszen a természetben is összejött az állatoknak és a növényeknek. Menjünk ki az erdőbe, madarak csiripelnek, méhecskék zümmögnek, a fa levelei a széltől susognak. Nem zavarják egymást, összhangban vannak. Külön-külön is szépek, de együtt leírhatatlanok.

Az igazi zene az az, hogy együtt él a fa és a madár család a fán rakott fészekben, a gomba szimbiózisa a többi növénnyel. A virágok egymást is szebbé teszik színes sokszínűségükkel. Ezt a zenét kell megtanulnunk, ami harmóniában van mindennel körülöttünk. Először magunkat kell megismerni, a saját hangszerünket, majd pedig együtt zenélni a többiekkel. A zene valójában elixír, csodákra képes. Ahogy a hangok, úgy mi is csak együtt alkotunk zenét, csak együtt szólhatunk jól. A lelkünk a testünkkel, a lényünk a másikkal.

Maradjunk csendbe, azután hangoljuk fel magunkat, belülről kifelé. Majd rákezdhetünk a zenére... 

Az én utam a nőiességhez

Az én utam a nőiességhez hullámvasútszerű, emelkedőkből és lejtőkből áll. Bár még nagyon fiatal vagyok, de néhány dolgot megtanultam a női létről. Természetes, ha néha egyedül érzem magamat, de azt tudnom kell, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Ezért tartom alapvető fontosságúnak, hogy összetartsunk, legalább mi nők. Egyedül semminek a nagyszerűségét nem látom meg, ezért kell, hogy legyen valaki, aki támogat. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ismerhetek ilyen nőket, akik előttem jártak és kitaposták az utat. Számomra ők valamiféle jelzőtáblák, akik irányt mutatnak. Nélkülük csak bolyonganék, talán el is vesznék, de példájukat követve sosem érzem kevésnek, vagy gyengének magamat. Viszonyulásomat a női léthez, nagyban befolyásolja múltbeli betegségem, amiben majdnem elvesztettem minden nőiességemet. Akkor akarta kitépni belőlem, amikor még csak csíraként élt bennem. Gazként nőtt, és el akart fojtani. Talán pont azért tisztelem annyira, mert meg kellett küzdenem érte, nem kaptam ingyen, hogy nő lehessek, és női ideáljaimba kapaszkodva le tudtam győzni. Ebből fakadóan pedig őrzöm is, mint egy kincset. Mára fa lett az apró hajtásból, és erősebb, mint valaha. Mindig elégedett voltam azzal, hogy lánynak születtem. Szerettem a ruhákat, ékszereket, sőt érdekelt a konyhaművészet is, igaz, mindezek nem elegek ahhoz, hogy nő legyek. Ahhoz, hogy teljesen feltárjam a nememet, idősebb nőktől kellett tanulnom. Azaz ember, akitől olyan kincseket kaptam, amik sosem fakulnak meg, sajnos már csak lélekben van velem. Apai nagymamám az a nő, akire mindig hasonlítani szeretnék. Bár csak 14 évet tölthettem vele, mégis emléke egész életemben hatással lesz rám. Átlagos falusi családba született, két fiú testvére volt. Pénztárosként dolgozott a vasútnál és nagy szeretettel nevelték férjével egyetlen fiukat, édesapámat. Szabadidejében kertészkedett, kézimunkázott, és ruhákat varrt. Amikor megszülettem koruk, és egészségi állapotuk miatt beköltöztek a városba egy panellakásba, amiben mi is laktunk. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mekkora gondviselés az, hogy öt emelettel fölöttem laknak a nagyszüleim. Gyermekkori emlékeimben egy mosolygós, türelmes és kifinomult nő képe él bennem. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy megpróbáltatásai voltak. Súlyos betegsége volt, melyből újból és újból felépült és kikerült a kórházból. Kitartása páratlan, életszeretete csodálatra méltó volt. Sosem mutatta, hogy beteg, Ő volt a legpozitívabb családtagom. Érezhettem a kedves kisugárzását, ezért tölthettem minden szabadidőmet vele. Amikor jól volt, sokat kirándultunk a közeli erdőben. Később, amikor már nem tudta elhagyni a lakást, megtanított mindarra, amit tudott. Hímeztünk, horgoltunk és varrtunk, miközben a kedvenc mexikói szappanoperáinkat néztük a tv-ben, vagy közösen főzőcskéztünk. Hozzá hasonlóan, én is egy kertecskét teremtettem az erkélyünkön, és büszkén mutogattam neki terméseimet. Sosem kiabált, vagy veszekedett velem, de azt megmondta, ha rosszat tettem. Személyiségének minden jegye jellemzi szerintem az igazi nőt. Amikor már menni sem tudott, és kerekesszékkel toltuk Őt le hozzánk az utolsó szentestéjén, akkor is ízléses gyöngysort vett fel a saját maga által varrt virágos blúzához. Szinte már felnőtt fejjel, felfoghatatlan, hogy mennyire kézben tudott tartani mindent. Nem tudom kitől tanulta, de talán ez a génjeibe volt kódolva. Már gyermekkorában bátrabb volt fiútestvéreinél is. Mesélték, hogy a háború idején, ő volt az egyetlen, aki ki mert menni a pincéből megnézni, hogy elmentek-e a katonák,elcsitult-e már a csata. Azt is csodálom benne, hogy nem ment férjhez kényszerre. Kivárta az igazit, bár kérője sok volt.27 éves koráig hajadon volt, ami abban az időben ritkaságnak számított. Hitt a szerelemben, és kizárólag a szívére hallgatott, erre is csak egy valós nő képes. Az is egy érdekesség, hogy pont ő is kórházban volt- betegsége miatt - amikor én megszülettem. Abban a kórházban, ahol 14 év után végleg elszenderedett. Haláltusája hosszú volt, lassú és gyötrelmes. Családunk számára is megterhelő. A kórházban minden nap jártunk hozzá, etettük, tisztába tettük, éltettük. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen mély nyomot hagy majd bennem az, ahogy csonttá és bőrré lefogy. Én is etettem, kezét fogva imádkoztunk. Az utolsó napján is. Amit utoljára nekem mondott, az ez volt: "Haza akarok menni...haza...", majd másnap tényleg hazatért, haza a Mennyországba. Halála kiszámítható volt, de mégis nagy veszteség. Nem estem depresszióba, nem mutattam ki amikor sírtam. Erős akartam lenni, pont, mint Ő, de sajnos pont ez az erősségem lett a legnagyobb ellenségem. Szinte észrevétlenül egy betegségbe kerültem, ami a lassú halál állapota. Nem hittem volna, hogy hamarosan én is kórházba kötök ki. Étkezési zavart diagnosztizáltak nálam a halála után kilenc hónappal. Nem láttam, hogy testem csak csont, pulzusom olyan lassú, hogy szívem leállhatott volna. A kórházban töltött egy hónap alatt beláttam, hogy meg kell gyógyuljak, rá kell térnem a gyógyulás útjára. Mindig a nagymamám elszántságából és magabiztosságából merítettem erőt és hitet magamba, de sokszor kívántam a halált, hogy találkozhassak vele. Viszont tudom, még nem mehetek el, még dolgom van. Az idő folyásával felfedeztem hivatásomat. Írok és segíteni akarok. A mentális betegségek súlyosabbak, mint hinnénk. Nőként egymás orvosai lehetünk. Számomra a gyógyszer a nőiesség volt. Az étkezési zavar olyan betegség, ami meg akart fosztani a legnagyobb kincsemtől. Leállt a menstruációm és a testem képtelenné vált egy gyermek kihordására és elfelejtettem a legnagyobb ajándékot, amit születésemkor kaptam, Nő lettem. Ezt nem veszíthetem el! Semelyik nő sem tökéletes önmagában, de együtt, összefogva jobbá tudjuk tenni a világot. Fontos, hogy legyen valaki, aki fogja a kezünket, ha nincs, fogjuk meg mi valakiét.

A kancsó

Egyszer volt egy kancsó, tele vízzel. És egyszer volt egy szomjazó földönkívüli, aki nem tudta, hogy hogyan kell a kancsóból a vizet a szájába juttatni. Sokan jöttek hozzá, és tanácsokkal látták el. Valaki azt mondta, hogy fogja meg a kancsó fülét, döntse meg és töltse egy pohárba a vizet. Más azt javasolta, hogy fogja meg a két kézzel a kancsó alját, emelje fel, és úgy fordítsa a pohár felé, hogy abba át tudjon folyni a víz. A következő ember, hozott neki egy szívószálat, és azt mondta neki, hogy ezzel szürcsölje ki a vizet a kancsóból. Egy másik pedig azzal állt elő, hogy nyugodtan igyon bele, a kancsó peremét a szájához emelve, és pohár sem kell. Egyre többen csatlakoztak a tanácsadók köréhez, és mindenki a saját, egyedi ötletét, javaslatát mondta el a földönkívülinek. Mindenki a saját javaslatában volt biztos, azt tartotta az egyetlen lehetőségnek és a többiekét vagy kinevette, vagy egyszerűen nem működő ötletnek bélyegezte meg. A tömegben a vita elhatalmasodott, a földönkívüliben pedig a szomjúság miatt a feszültség egyre nőtt. Mire annyira elhatalmasodott benne, hogy egy nagy kiáltásban tört ki. Állj, csend legyen! Teljesen össze volt zavarodva, és nem értette, hogy miért nem értenek egyet az emberek, vagy talán be akarják őt csapni? Hova került? Milyen faj az, ahol ugyanarról a dologról mindenki mást gondol, és a másikét elveti, elítéli? Az én bolygómon, ha valakinek ötlete támad egy feladatra, akkor azt értékeljük, hiszen ő felfedezte a világ egy részét, és megosztotta azt a többiekkel, így beengedett minket, a saját világába. Ti pedig elfordultok attól, ha valaki más, mint ti. Azt hiszem jobb, ha minél előbb elmegyek innen, mielőtt megismernétek, mert semmiben sem vagyok hasonló hozzátok. Inkább tűröm a hazaúton is a szomjúságot, mert nem bírom már ezt a felesleges harcot. Már éppen a z űrhajója felé vette az irányt, cipője kopogott a földön, amit mindenki hallott, a döbbenetet követő csendben. Hirtelen, azonban a kancsó törte meg a komoly pillanatot. Ne menj! Emberek, ti képesek lennétek hagyni, hogy elmenjen? És még a vizet sem adnátok oda neki? Mondok én valamit! A kancsónak nincs helyes, vagy helytelen használata, használati útmutatója sincsen. Nem is a kancsó a lényeg, hanem a benne lévő víz. A kancsó csak összetartja vizet. Ne engedd, hogy a nem egyértelmű tanácsok meggátoljanak a víz magadhoz vételében. Hiszen, a víz az élet és meghalsz nélküle. Lehet, hogy mindenki másképpen önti ki a vizet, hiszen mások vagyunk, máshogyan is élünk. Azt gondolom, hogy ne hallgass senkire, találj egy saját módot, a te egyéni utadat a kancsó használatára, és az életre is. Hiszen a kancsó igazából az élet. A benne lévő víz, pedig a szeretet. Meg akarják mondani, hogy hogyan szeress? Hallgass a bensőd hangjára. Ismerd meg a saját szívedet, ő úgy tud szeretni, ahogy előtte más nem, hiszen egy van belőle. Találd meg önmagadat és ne hallgass senkire. De vigyázz, hogy ne ítélj el senkit. Az a helyes, ha engeditek egymásnak, hogy mindenki úgy használja a kancsót, ahogy érzi. Mindegy, hogy hogyan élünk, kik vagyunk, csak szeressünk!